Az esti futásban megrendíthetetlennek vélt hitem azon nyomban köddé vált, mikor elolvastam egy kissé már provokatív, ám roppant szórakoztató blogger bejegyzését a kedvenc futós oldalamon. Rögvest áttértem. Végül is tudja tököm, lényeg, hogy fuss. A magamfajta kanapéhuszároknak, akiknek az állva cipőbekötés is izzasztó feladatnak számított, mindenféle pátosz nélkül állíthatom herkulesi teljesítmény az a napi egy óra futás. Inkább kocogás. Nagyon lassú, már- már inkább csak gyors séta. Külső szemmel talán vergődés, belül viszont élet- halál harc.
Ez volt négy hónapja. A helyzet azóta exponenciálisán felfelé javul. Nő a táv, nő az iram. Nyugodt szívvel kimondhatom, elkezdtem élvezni a testmozgást. Talán még a futó- flow is elkap néha amiről oly sokat hallottam és olvastam már, de nekem csak nem akart bemutatkozni. Hogy drog lenne? Megértem ha valaki efféle magasságokba merészkedik, hogy tudat módosítónak kiáltsa ki. De én nem fogok teljesen kivetkőzni magamból ha kimarad egy alakalom, nem fogok hallucinálni, vagy fetrengeni elvonási tünetek kíséretében, sem a falat ütni mérgemben. A katarzis még számomra is tetten érhető, ellenben ez egy messze túl értékelt érzés. Szellem a test felett, én ezt vallom. A zene, filmek, színház, egy jó könyv belőlem sokkal magasztosabb katarzist tudnak kiváltani. Vagy inkább úgy fogalmaznék vegytiszta szenvedés menteset. A görög mintát igyekszem magamra erőltetni, mégse lesz sosem nálam egyenlő a szellem és a fizikai test. Még ha, jelenleg az erre való törekvéseim maximális fordulatszámon is pörögnek.
Felségem is igyekezetem meggyőzni erről. A tiszta erkölcs magasztos porondjáról tartottam kiselőadásokat, a rendszeresen végzett sport hasznosságáról. "Ugye nem akarsz fiatalon meghalni? Kell neked a cukorbetegség, vagy a végbélrák? Mi vagyunk Európa legelhízottabb nemzete."- és még sok hasonló okoságokkal traktáltam, az én ötven kilós feleségem. Aki heti kétszer jár pilatesre, illetve kocsi helyett biciklivel vagy gyalog közlekedik. Azonban ez engem egy cseppet sem érdekelt. Azt akartam: Lássa, hogy elhízott férje milyen heroikus küzdelmet vív nap, mint nap. Önzőségből. És hiúságom kielégítésére akartam használni. Ha eljött volna az első egy kilométeren biztosan lefutom, talán ki is nevetem. "Látod a lányos tornád itt nem sokat ér"- mondanám neki.