A padon egy rövid, ősz hajú nő ült. Kezében egy üres műanyag pohár. Olyasféle, amikben a kávéautomaták szolgálják ki, a koffeinre szomjazó embereket. A látszólag semmittevő üldögélést, egy nála vagy tíz évvel fiatalabb lángvörös, a korához képest irigylésre méltó dús- göndör fürtökkel megáldott asszony szakította meg.  Ruhája, lehelete és bőre minden pórusából áradt a cigiszag. Valószínűleg a reggeli szertartásból tért éppen vissza, amikor megpillantotta ágyszomszédját. 

- Már kapjuk? - kérdezte reménykedve.

- Még nincs nyolc- felelte az idősebb, és az órájára pillantott. Még öt perc, de lehet csak később adják. Tudod milyenek.

- Tudom- vágta rá a tűzhajú. Szarnak ránk az, az igazság. 

    A váróban még négy ember ült. Mindegyikük műanyag poharat szorongatva. A megváltó nedűt várták csipás szemmel, álmos tekintettel. Maguk elé révedve, egyfajta melankóliában. Ez már rutin, bevett szokás. Voltaképpen nem volt finomabb a menzai, mint a gépi. Ellenkezőleg, ha olyan kedvében volt a konyhás, akkor még előfordulhatott az is, hogy az alulteljesített a robotitalnál. 

     Látszott mindenkin, hogy nagy szükségük van a reggeli indítóra. De akkor miért nem szánják rá magukat, a másik alternatívára? "Mert nem hat". A legtöbbjük így nyilatkozott volna. Ha nincs meg a reggeli, szigorúan menzai kávé, akkor mindenki ingerült és egyfajta hiányérzet lesz rajtuk úrra. Sokan úgy érzik nélküle nem teljes a napjuk. Hiába tudják másnap ihatnának a megszokottból, az a nap számukra menthetetlenül el van rontva. Az újabb adag szolgálhat csak a kín csillapítására. 

     A kezdők általában elrontják, és eleinte az automata forró élénkítőjét élvezik, de a jártassak önként és odaadó lelkesedéssel vezetik be őket, ennek a szernek igazi élvezetébe.