Mára már beszűkült az életterem, a kilátásom kilátástalan. Beépített nyomor fojtogat, ahol marad egy kis rés: befedni a foltokat.

    Integető idegen, haszontalan mosoly. Az elsőn, a baloldali hátul ellenem vádakat kohol. Résnyire hagyta az ajtaját. Kiáradó bűze ellepte az emeletet, ablak nyílik nálam is. Riadó. 

      Legyen csak egy mi kiadó. Ha beköltözik dettó tahó. Ennek ellenére szívélyes fogadtatás várja és sütemények tárháza. 

       Ideje és talán illő volna felébredni. Kinyitni megfáradt, doh marta szemed. Kinyitnád a világra ajtód, benned van a lehetne, kezed mégis remeg. Behúztad a féket, félsz mindent itt hagyni. 

        A 'lehetsz még valaki' odébb sétál. Közöny itatta vállrándítás, majd int. Viszlát. Nem házad rabja voltál. Elméd az mi gátol, hogy azzá válj ki lenni akartál. 

        Mert nem valaki. Inkább aki. Tükörbe nézve, nem szemet lesütve. Büszkén ordítani: Én vagyok valaki.