Félek a forgalomban, mármint az autóktól és a sebességtől. Húsz éve van jogosítványom, de még soha nem előztem meg gépjárművet és autópályán sem mentem kilencvennél gyorsabban. Rettegek a száguldástól, ha beülök valaki mellé és az illető gyorsan hajt, elfog az émelygés, a gyomrom pedig, hogy úgy mondjam liftezni kezd. Kellemetlen érzés, de volt már olyan is, hogy az ájulás kerülgetett, ha a mutató a kilencven felé közeledett. Természetesen erről senkinek sem beszélek, mert egyrészt szégyellem, másrészt úgyse értené meg senki. Tulajdonképpen én sem értem, csak tudom, hogy ez van. Nagy jelentőséget nem tulajdonítok ennek, és általában nem is gondolok erre, csak akkor, ha bekövetkezik. Ilyenkor megfogadom, hogy többet nem ülök be más autójába, aztán ez a fogadalom a feledés homályába merül.  A mai napom háromnegyedét, a kocsimban töltöttem, munkahelyi megbízások és egyéb tennivalók végett. Délután háromra kellőképen megviselt, a fővárosi forgalom . Feszült voltam és fáradt. A városból tartottam kifelé egy elhagyatott úton, amikor egy sportosabb kinézetű autó mögém került. A kilencvenes táblánál, hatvannal hajtottam, így a mögöttem lévőnek nem lett volna egyéb dolga, mint megelőz. Azonban, az eddig kihalt út, most meglehetősen zsúfolt lett. A szemben lévő sávban folyamatosan haladtak el az autók. Egy kilómétert haladtunk, hatvannal és duda szóval kísérve. Én viszont nem voltam hajlandó gyorsítani. Mígnem végre alkalma nyílt az előzésre, ám ahelyett, hogy elszáguldott volna, satufékkel megállt előttem. Szerencsémre megtudtam állni, így nem lett karamból. Az autóból, egy magas, izmos férfi szállt ki. Vörös fejjel szitkozódott. Mire észhez tértem, már a fejemet verte a műszerfalba, majd kirángatott és rugdosni kezdett. Záróakkordként, pedig levágta balkezemről, a kisujjamat.