Egy szál. Gyújtó. Tűz. Slukk. Mindent elárasztó füst. Megkönnyebbülés. Izgalom. Elégedettség. Önbizalom. A dohányzással kapcsolatban nekem ezek a dolgok jutnak eszembe és biztos vagyok benne, hogy sokan vannak így ezzel. Ha megfigyeljük ezek mind pozitív vagy semleges hangvételű megállapítások, de semmi estre sem negatívak. Egy laikusban ennek hallatán még az is felvetülhet, hogy netán dohányozni jó. Egy egészségtelen, de kellemes szokás. És valóban egy- egy száll jelentheti ezt is. Csakhogy én már nem egyet szívok, hanem sokszázat. Én már gyűlölöm a cigit és átkozom a napot amikor előszőr rágyújtottam.
Napi harminc- negyvenet szívok. Körülbelül tíz éve. Keményen és kitartóan. Utálok dohányos lenni és mindent megtennék, hogy kitöröljem azt a napot, amikor először elszívtam egy cigit. Még mindig élénken él bennem a nap. "Nyugodtan vedd el, nem lesz tőle semmi bajod. Ez megnyugtat mikor felidegesít a sok köcsög tanár. Szex után lesz a legjobb. Figyelj, ha töltöd, akkor még olcsó is. Csak akkor leszel rákos, ha amúgy is hajlamos vagy rá. Csupa bíztató és csábító dolog. Csak később jöttem rá, hogy ezek mind hazug önigazolások. A függő a mindennapjait egyfajta paradoxonként éli meg. Tudja, hogy nem kéne csinálni mégis csinálja. Aki rászokott a cigarettára, de már elméje kiszabadúlt az újdonság varázsának bűvköréből, mind úgy érzi, hogy abba kéne hagynia.
A dohányzást nagyon sok estben egy rossz szokásnak tartják. Ez azonban egy óriási tévhit, ugyanis a cigi nem szokás, dohányozni nemcsak úgy szoktunk, mert kedvünk tartja, ez függőség. Ha bagózol de megveted a drogosokat, akkor egy szép kis önámításban éled az életed. Te, mi ugyanolyanok vagyunk mint a alkoholista, heroinista, kokainista.
Nekem fél év után esett le, hogy ez az egész egy szar, de a mai napig nem sikerült megszabadulnom tőle. Akadt olyan, hogy egy- két hónapig nem gyújtottam rá. Utána viszont jött a kíséretes. Bemagyaráztam magamnak, hogy a cigaretta jó és szükségem van rá. A kisördög végül mindig győzött. Kattant a gyújtó és szívtam a méreggel teli füstöt. Boldog voltam, mivel a kisbarátom visszatért hozzám. Olyan ez mint mikor egy számodra nagyon kedves személlyel hosszú idő óta ismét találkozol. A lelkedben a kis űrt a találkozás pillanata újra betölti. Az üresség és a megmagyarázhatatlan hiányérzet megszűnik. Viszont ez nem tart sokáig. Ismét meglátogat a bűntudat.
Ebből most már elég. Gondoltam, miközben eljött a sokadik nagy nap. Véglegesen leteszem. Soha nem veszek számba egy szálat se. Nevethetsz. Most tényleg sikerülni fog elszántságom és vasakaratom ez egyszer határtalan.
Egy hét telt el, és megmondom őszintén mindennap kínszenvedés. Az első nap még úgy ahogy elment, mivel bennem volt a nagy elhatározás mindent elsöprő ereje. A második napra már amilyen nagy robajjal tört fel tűnt is tovább. Jött a nem bírom ki, remegek az idegességtől, muszáj, kell egy cigi állapot. Erős maradtam, nem engedtem a kísértésnek és még mindig nem gyújtottam rá. A harmadik nap megint jobb volt. Azt a luxust is megengedtem magamnak, hogy elkezdtem reménykedni. Utólag kiderült, ez hiba volt. Azóta szenvedés minden eltöltött nap. Nagyon hiányzik, nem maga a nikotin, nyilván az is, de legfőképp a rituálé. A mentális kötödésem sokkal erősebb. Álmomban is kísért.
Holnap találkozom a barátaimmal. Egy kicsit izgulok, mivel a baráti társaságomban mindenki dohányzik és szerintem ki fognak nézni, ha elmondom, hogy én leszokóban vagyok. Már reggel úgy keltem ki az ágyból, hogy egyből rám tört a pánik. Amióta belevágtam még nem voltam sehol, csak dolgoztam, és alkoholt se ittam. Márpedig tudjuk hogy az alkohol és a cigi kéz a kézben jár. A reggeli kávé élvezete már nem volt akadály, de most az se esett jól. Egyre csak az este jár a fejemben. Rá fogok gyújtani. Nem fogom kibírni. Aki egyszer rászokott annak nincs menekvés. Akkor viszont nem kell estig várni. Nyúlok is a fiókhoz, amiben ott lapul a piros Marlboro. A kedvencem, öt éve csak ezt szívom. Valami mégis visszatart. Képtelen vagyok rá. "Mit csinálok?"- kérdeztem magamtól hangosan, majd a kukába hajítottam a piros dobozt.
A munkában az órák csak úgy repültek. Még dohányosként is, a nyolc óra egy - kettőre elszállt. A munkám volt az egytelen, amiben kitudtam kapcsolni és lekötött annyira, hogy semmi mással ne foglalkozzam. Egy óra és végzem, már nyúlok is a fiókba. Mindig ezt teszem, egy szálat kikészítek, hogyha kimegyek az utcára egyből rágyújthassak. Aztán rádöbbenek, hogy én már nem is dohányzom.
"Te most komolyan nem cigizel?"- kérdezte az egyik barátom az arcán óriási ámulattal. "Nem"- feleltem. "És jobb, ha ti is elfelejtitek." Éreztem, hogy senki nem vesz komolyan, de nem érdekelt. Az este további része megszokottan zajlott. A kis barátom hiányában is jól éreztem magam. Illetve valami kiemeli ezt az estét, egy valami nem hagyja hogy feledésbe menjen. Mégpedig azért, mert az egyik haverom egy forradalmi áttörést mesélt el. Igaz erről nem hallottunk semmit, de ő orvos nyilván eljutnak hozzá ezek az információk. Szóval ez egy műtét. Megtudják operálni úgy az agyadat, hogy örökre leszokj, szenvedés nélkül. Az emlékeid azon részét amiben a cigaretta benne van egyszerűen kitörlik.
- Nincs cigid?
Nincs. Feleletem mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon.
- Akkor tessék... meg szólj amúgy is nyugodtan ha kell- mondják nekem kedvesen, és három nyitott piros doboz tolakodik felém. Nem tudom miért kínálják, hiszen én nem cigizem. De, ha már mindenki szívja, én se akarok kimaradni. Elfogadom, és a következő fél órában már a másodikat kérem. Nem baj, én úgyse fogok rászokni.